Kis csodánk előbújik – avagy, hogyan is váltunk családdá

Kis csodánk előbújik:) – avagy, hogyan is váltunk családdá<3

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem egészen a 7. hónapig annyira fájt a derekam, hogyha elfeküdtem az ágyon, nem bírtam onnan felkelni. Viszont amint betöltöttem a 7. hónapot, onnantól kezdve teljesen megszűnt ez az érzés. (persze nem véglegesen, mert később visszatért, de erről majd később)

Elkezdtem nagyon vizesedni. Ha borogattam és felpolcoltam azért ideiglenesen segített valamit a helyzeten. Elérkeztünk a 35. héthez (nekem akkor már a kórházi cuccom teljesen menetkészen volt, nem akartam, hogy kapkodni kelljen) és az Nst előtti utolsó vizsgálatokhoz. Én már nagyon vártam, hogy Nst-vel hallhassam kislányom mozgolódásait, a picike szívének dobogását.

Viszont megelőzte a kötelező védőnői mérés. Hozzáteszem, hogy az én védőnőm (akit a mai napig nagyon szeretek, mert nekem nagyon sokat segített és segít is, ha bármi problémám van) kicsit késett, mert valami dolga volt és behívott addig egy másik. Eleve unszimpatikus volt. Ráálltam a mérlegre, szokásosan már nem is érdekelt, hogy plusz 3-4 kg-ot híztam….Csakhogy a két héttel azelőtti méréshez képest 8 kg (!!!) eltérés volt. Ami azt jelentette gyakorlatilag, hogy én két hét alatt pakoltam magamra annyit, mint más egész terhessége alatt. (persze ez most már vicces, akkor elég siralmas volt)

Ez a kép a 34. héten készült…

Ez meg már a végefelé…no comment szerintem! (eléggé szemlélteti a 32kg-ot) A párom itt a tesómék kislányát dajkálja:)

Mondanom sem kell remélem, hogy igazából vízről beszélünk, tehát erősen toxémiagyanús lettem. Na akkor a védőnő nekiállt a vészmadár szövegének. És kövezzetek meg, de úgy gondolom, hogy nyilván vázolja fel a lehetőségeket, hogy ez nem éppen normális és hogy vigyáznom kellett volna ( bla,bla,bla), de nem hiszem, hogy a legjobb ötlet az emberre hozni a frászt. Kb. olyanokat vázolt, hogy belehalhatunk ebbe mind a ketten, a baba is és én is, na persze nem ilyen kis finoman előadva, hanem jó részletesen leírva. Persze ez a folyóson zajlott több kismama füle hallatára. Elég rosszul éreztem magam így is, sosem akarnék ártani a babámnak. Úgy éreztem, hogy menten elsüllyedek szégyenemben. Persze apa tartotta bennem a lelket. ( Köszönöm neki:) ) Akkor már alig bírtam visszanyelni a könnyeimet. Na ebben a pillanatban érkezett meg az én védőnőm és tette helyre a dolgokat. Látta, hogy már elég rendesen ki vagyok bukva és megnyugtatott, hogy semmi baja nem lesz a babának, de a biztonság kedvéért jobb lesz, ha befekszem egy kicsikét a kórházba.

Na így béreltem ki (akkor még nem tudtam, hogy 16 napra) a kórház egyik “gyönyörű, pihe-puha” ágyikóját.

Annyit azért sikerült kiharcolnom, hogy csak másnap kelljen befeküdnöm

Megérkeztünk a kórházba, ahol már az első nap megkezdődtek a vizsgálatok. Ráállítottak a mérlegre és az eddigi hízásom 32 kg (!!!) volt Durva!

A doki rámnézett, majd kedvesen ezt mondta: -Gratulálok, maga 2 és fél kismama! ( tényleg nagyon durva volt, 64kg- ról kezdtem és közel 100 kilósan mentem szülni)

Végre Nst ( akkor még nem tudtam, hogy minden egyes nap lesz kettő is)

Szerencsére a vérnyomásommal sem volt probléma, a fehérje is megfelelő volt. Diétára fogtak. Na ez nagyon durva volt, de kibírható. Szerintem egyedüli “hülyeként” pontosan betartottam mindent. Direkt kértem mindenkit, hogy ne hozzanak semmi olyat, amit nem ehetek. De szerintem mondanom sem kellett volna, hiszen mindig is figyeltek rám. ( és itt mondanám, hogy a diéta, amit mindenki tévesen hisz, nem azt jelenti, hogy fogyózni kell, ehetsz majdnem mindent, csak mértékkel, só és fűszermentesen, és inkább a fehérjét erőltetik) Szerintem életemben nem ettem annyi kefírt, mint akkor. (napi kétszer biztosan kaptunk)

De amíg diétáztam, nekem maga volt a megváltás egyáltalán, hogy eljött a kajaidő:) Mindegy volt, hogy mit adtak, úgy ettem, mintha valamelyik kedvencemet hozták volna.

Megéltem egy pár “garnitúra” szobatársat, végigkísértem egy vajúdást is. Végigaggódtam egy-két szülést is. Mire az egyik szobatársamnál (Évi, tudom,hogy olvasod, mert itt rólad van szó:) ) magas vérnyomást mértek és azonnali császárra vitték. Láttam rajta a rémületet, nem volt rá felkészülve, igazából senki sem és vele együtt izgultunk. Valahogy ekkor éreztem úgy, hogy utána én jövök:) (Emlékszel Évi? Még mondtam is.)

Másnap Nst-én szokásosan nagyon szépen mozgolódott a picilányom. Mikor visszaértem a szobába, azt éreztem, hogy valami teljesen elöntött alul… Nem pisilés érzés volt, egészen más…De nem tudtam hová tenni, így elmentem lezuhanyozni. Utána nekiálltam szokásosan rejtvénytfejteni (sosem ment valami túl jól,de az unalmat remekül elűzte) és megint éreztem, hogy valami elönt. Akkor szóltam a szobatársaimnak, hogy valami gáz van velem. De nem is gondoltam, hogy elfolyhat a magzatvizem, mivel mégcsak a 36. hétnél jártunk. Végülis a csajok unszolására kimentem szólni, hogy valami nagyon nincsen rendben. Megvizsgáltak és mondták, hogy szivárog a magzatvíz, viszont teljesen zárt vagyok, ami nem jó, mert nagyon el fog húzódni. Akkor október 19-e volt, reggel 9 óra. (2011)

Befektettek a vajúdóba, mert semmi fájásom nem volt még. Nem ihattam, nem ehettem. Csak délben kaptam egy kis levest.

Délutánra megindultak a fájásaim. ( Nem volt fogadott dokim, sem szülésznőm és egy cseppet sem bántam) Kaptam homeopátiás bogyókat, ami elvileg beindítja a fájásokat és a tágulást is elősegíti. (ekkor már egy ujjnyira tágultam)

Hát azt gondolom és sok mindenben hiszek, de van amiben azért egyáltalán nem. (főleg amikor nem egyszer azt mondták, hogy van hajnövesztő szer (!) hát no comment…) Ember legyen, aki fájások közben (éppen elég durva az is) képes szopogatni a hülye bogyókat és még arra is tud koncentrálni, hogy 3 percenként egyikből ennyit, a másikból annyit tudjon bevenni, ja és ráadásképpen még mérd is a fájási időket….pfffff…

Persze igyekeztem rendesen szedni, sikerült is, de a fájásaim estére teljesen elmúltak… Tágulni semmit sem sikerült, így felmerült, hogy reggel megcsászároznak.

Este már kaptam egy fél (!) pohár vizet. Nem mertek többet engedni, mert nem tudták mi lesz. Azt kifelejtettem, hogy akkor már túl voltam a beöntésen is. Hát nekem az kellemes csalódás volt, egyáltalán nem fájt. Bár ez is megoszlik.

Én már annyira kimerült voltam, (eltelt 24 óra) hogy azért imádkoztam, hogy császározzanak meg. Reggel 8-kor jött az ügyeletes orvos (aki az egyik kedvencem volt, nagyon sok jót tudnék mondani róla, de leginkább azt, hogy nagyon figyelmes. Nem nála szültem, de az egyik vizit alkalmával odajött és gratulált nekem, még kezet is nyújtott… Azért esik jól, mert maximum a fogadott dokik csinálnak ilyet, de leginkább még azok sem) és közölte velem, hogy a főorvos szeretné megpróbálni beindítani a szülést oxitocinnal és ha délig semmi akkor marad a császár. Azt mondta, ha sikerül beindítani, akkor kb. 10-18 óra első szüléses vajúdási idő….(itt rámtört a sírógörcs, hiszen akkor már majdnem két napnál járunk és én azóta sem kaptam inni, ami a legdurvább volt)

Nem hittem, hogy bírni fogom. Egészen 10-11-ig én úgy elvoltam, mert ugye bekötötték az infúziót és még semmi hatás. A szerelmem is velem volt, apás szülést szerettünk volna az elejétől fogva. Törölgette vizes ruhával a számat és az arcomat a fájásoknál. ( Rengeteg erőt adott, hogy ott volt, igazából ma sem csinálnám másképp) Szépen be is indultak a fájások, próbátam tartani a levegővételeket is. Kisebb-nagyobb sikerrel

Apa később meséte el, hogy megviselte a tehetetlenség, hogy nem tudott rajtam segíteni…A mai napig emlegeti, hogy a vajúdó anyukáknak van egy fajta aurája, ami olyan gyönyörűvé teszi őket abban a pillanatban:) Amikor kipirúlt arccal hang nélkül fújtatnak közben:) (Imádom hallgatni, mikor meséli, hogy ő hogyan látta a szülést és hogyan élte meg .)Felváltva voltak bent nálam anyukámmal:) Jó érzés volt nagyon, csak a fájdalomtól nem tudtam senkire koncentrálni. Ráültettek egy labdára is, hátha nekem azon könnyebb lesz vajúdni, dehát az még rosszabb volt. Nekem az állás és a saját magam hintáztatása pici lépésekkel jött be, erősen kapaszkodva a szülőágyba, vagy az asztalba, mikor mi volt éppen kéznél. Ami a legjobban fájt és megviselt, amikor a doki felfektetett az ágyra és megvizsgálta, hogy hány ujjnyira vagyok nyitva és ha nem voltam elég tág, hát segített a kezével…hát azt hittem ottmaradok. De eljött az idő, mikor elértük a 4 ujjnyit és utána már nekem semmi nem fájt. Amikor kimondta a doki, hogy szülünk, akkor mintha miden fájdalmat elvágtak volna. Nem voltak tolófájásaim, mégis hamar meglett a kislányunk.

Leírhatatlan érzés, mikor rádfektetik a gyermekedet, amikor először megpillantod. Egy óriási csoda. Aki nem élte át, úgysem tudja miről beszélek, mert nekem sem volt fogalmam róla, míg át nem éltem…

Érte minden megérte….